TÚRA
- Levél Ausztáliából (2008. május 19.) Ausztráliában lévõ szakosztálytársaink, Czekó Mónika és Zsámbok Gábor a BÚVÁRINFÓ hasábjain számoltak be egy érdekes merülésükrõl. Írásuk IDE KATTINTVA olvasható...
Vörös-tenger
mély déli szafari Schreiner Lóri klubtársammal már tavaly december óta beszélgettünk, hogy össze kellene hozni egy túrát a Vörösön. Tudtuk hogy ez nem egyszerû dolog mostanában és nem csak a Vörös-tengerre. Mindenki elfoglalt, rohan, és ha van is egy hét szabadideje akkor azt inkább családjával tölti, mint kedvenc hobbijával. Minden esetre megbeszéltük, tavasszal megpróbáljuk összehozni… Tavaszra persze nem sikerült megszervezni, így következõ idõpontnak az õsz látszott megfelelõnek. Így esett a választás szeptember-október hónapok egyikére. Vad keresgélésbe kezdtem. Egyik utazásszervezõt a másik után kerestem meg, de szabad helyek már nemigen voltak. Lett volna lehetõség Kairóba repülni és onnan busszal menni Hurghadába, de ezt a verziót a hosszú utazás miatt elvetettem. Ekkortájt kb. 3-4 jelentkezõ volt a túrára. Úgy terveztük, hogy egy mély-déli szafarit veszünk célba. Az idõpont kitolódott novemberre… Lassanként körvonalazódott az útiterv. Találtam egy üres hajót, mely az elõzetes elvárásoknak megfelelt. Ez a hajó a Black Pearl volt. A tulajdonosokkal folytatott tárgyalás eredményeként amennyiben legalább 10 fot összeszedünk, akkor már indul a hajó. Innen vált egyre izgalmasabbá a túraszervezés. Mindenkit, akit ismertünk próbáltunk utolérni és beszervezni. Így kerültek elõ õs-Delfin tagok is. Október végére a létszám már 13 fõ volt. Jó kis nosztalgia Delfin bulinak néztünk elébe, különösen azért mert három klubtagunknak az idén volt egy nevezetes születésnapja. De errõl majd késõbb…
A formaságok elintézése után végre kézbe vehettük a repülõjegyeket. Ettõl kezdve már az utazás izgalma kerített hatalmába mindenkit. Túramegbeszélés – nem teljes létszámmal. Mit érdemes, kell vinni, ki milyen tartalék alkatrészt, felszelést, gyógyszert hoz magával, no és még sok minden… Elérkezett az indulás napja. Találkozó Ferihegy 2. reptéren. Sajnos ide már rossz hírekkel érkeztem, mert elõzõ este hívott a hajó tulajdonosa, hogy a hajójukkal mûszaki problémák adódtak, melyet az indulásig nem tudnak orvosolni, így másik hajót kellett bérelniük. Aki járt már Egyiptomban az tudja, hogy ez egy szinte mindennapos esemény az arab világban. Itt az adott szó, az üzleti korrektség szinte ismeretlen fogalom… Sok választásunk már nem volt, csak reménykedtünk, hogy lesz hajó. A repülõgép pontos indulását, hosszú, eseménytelen út követett. Délután 2 órakor érkeztünk Hurghadára, ahol várt minket az utazásszervezõ és az arab merülésvezetõ, Hany, akit már többen ismertünk egy tavalyi túráról. Ahogy szokott lenni, volt egy jó, és volt egy rossz híre. A jó hír, hogy van hajó, méghozzá hasonló kategóriájú mint a Black Pearl, a rossz hír viszont az, hogy nem Safagából indul, hanem Hamatából. A kettõ között mintegy 300 km távolság van… Miután a reptéren beszereztük a különbözõ nem alkoholmentes italokat, a busz felé vettük az irányt. Mindannyian nagy buszt kerestünk, azonban ezúttal be kellett érnünk egy kis mikrobusszal. Nagy csoport-nagy busz, kis csoport… Na de ennyire? A nem kevés csomagot az ablakon kellett betuszkolni a hátsó ülésekre, így azonban erõsen össze kellett zsúfolódnunk a megmaradt helyekre. És ha még figyelembe vesszük, hogy nem 20 km-t kellett így utaznunk, akkor bizony nem túl könnyû út állt elõttünk. Elsõ utunk Hurghadában a gyógyszertár volt, ahol be akartuk szerezni az útra szükséges „gyomorerõsíto” és tengeri betegség elleni gyógyszereket. Természetesen itt is mûködött az arab kereskedõ vér, hiszen a dobozon szereplõ árak tízszeresét kérték a gyógyszerekért. Na ja, úgy látszik a gazdasági válság ide is begyûrûzött… 4 óra felé aztán végre elindultunk Hamata irányába. Néhány rövid megállót követõen – ahol még csatlakozott a csapathoz a hajó szakácsa is – este 11 óra tájban érkeztünk meg a Hamata-i „jachtkikötobe”.
A csapat legtöbb tagja már többször járt itt, de az évek alatt nagy fejlõdés nem ment végbe errefelé. Kosz, por, szemét amerre a szem ellát. A legelkeserítõbb hogy a tenger közvetlen partján bokáig lehetett gázolni a hulladékokban. (Még szerencse, hogy sötét volt, így csak részleteket láttunk.) Ennyit a tenger védelmérõl… Most tapasztaltuk meg elõször a kis busz elõnyeit. Végre egészen a móló végéig levitt bennünket, megkímélve a kb. 500m-es, csomagokkal történõ sétától a zúzott kövek között. Minden rosszban van valami jó! Izgatottan vártuk, vajon melyik hajó lesz a miénk. Jöttek is az arab legények a zodiákokkal, vitték a csomagokat és minket az Amszterdam motorosra. Elsõ benyomás a hajóról, hogy nem is olyan rossz… Persze nem olyan, mint a Black Pearl, de azért elmegy. Aztán ahogy kezdtük belakni, már nem volt olyan mosolygós minden. A kabinokban barátságos és kíváncsi csótányokkal találkoztunk és a hajó általános állapota sem volt túl szép. A mûszaki berendezések is elég ütött-kopott állapotban voltak. A kezdeti rossz hangulatot a késõi vacsora kicsit javította, valamint az a hír miszerint másnap reggel 9 órakor kifutunk. Az idõjárás nagyon kellemes volt, nappal 28, éjszaka 20-22 fok körül, a víz 25-26 fokos. A csótányok, no meg a légkondi elõl legtöbben a szalonba költöztek. Itt kényelmesen ki lehetett nyújtózni, az ablakokat kinyitni és még a TV is közel volt…
Arab merülésvezetõnk egy rövid eligazítást tartott a hajóról, valamint a túráról. Itt tudtuk meg hogy az elõzõ csoport szinte végig hányta az utat, mert bizony Neptun (Poseidon), a tenger istene nem volt kegyes hozzájuk és helyenként 4-5 méteres hullámok voltak. No, ezt nagyon nem szerettük volna… Ezekkel a gondolatokkal tértünk nyugovóra.
A túra elsõ napján reggel legtöbben fáradtan ébredtek, de az indulás izgalma mindenkiben motoszkált. Bõséges reggeli, kb. 1 órás várakozás a kikötõ kapitányra, aki végül megadta az engedélyt a kifutásra. Gyönyörû napos idõ, kellemes déli szél, vasalt tenger – valahogy így jellemezhetõ az indulás napja. Az irányt Big Abu Galawa zátony felé vettük, ahol a bemerülõ merülést végrehajtottuk. A vízbeszállás során kiderült, hogy a hajón kevés lesz az ólom. (Ez már tavaly is elõfordult egy másik hajón. Úgy látszik a helyiek inkább sörétet gyártanak az ólomból.) A bemerülés sikeres volt, mindenki megismerte felszerelését, kicsit hozzászokott a megváltozott körülményekhez és a merülotársához. A hely nagyon szép volt, nagyon sok színes hallal, lágy korallal és még egy kicsiny szafari hajó roncsának meglátogatása is szerepelt a búvár étlapon. Soha rosszabb kezdést! Nagyon szép merülés volt, még akkor is ha merülésvezetõnk az eligazítás során rossz helyre rajzolta a roncsot. A merülés alatt Lóri jelezte, hogy a komputere nem mûködik. A vízbõl kijõve vettük észre, hogy ez bizony beázott. Villámgyors édesvizes elmosás, és szerencsére a Suunto kialakítása olyan, hogy az elemtartón keresztül nem tud víz bejutni az elektronikába. Az elemtartó is megúszta, így valószínûleg használható lesz majd, egy új „O” gyûrû és elem behelyezése után. Rövid hiba-megállapítás után rájöttünk, hogy az eredeti gyári elemcsomagban valószínûleg nem jó méretû tömítõ gyûrût csomagoltak. Pedig Lóri otthon le is próbálta a vízállóságot… Szerencsére fel voltunk készülve tartalék anyagokból, így sikerült egy nyomás- és mélységmérõt tartalmazó konzollal kiegészíteni Lóri légzoautomatáját.
Tovább hajóztunk Sataya felé, dél
irányába, ahol le is horgonyoztunk az aznapi
második merülésünk helyszínén.
Igyekeznünk kellett, mert a nap ilyenkor már korán
nyugszik és hamar sötétedik. A vízbeszállás
után úgy éreztük magunkat, mintha egy
akváriumba lettünk volna. Iszonyatos mennyiségû
színes hal mindenfelé, nem beszélve a kék
pettyes rájákról és a murénákról.
Nem gyõztük kapkodni a fejünket… Nagyon
gyorsan elrepült az 50 perces merülési idõ.
Általában két csoportban merültünk,
így nagyon jól szét volt osztva a csapat.
Mindkét csapatra jutott egy-két búvároktató,
merülésvezetõ. Általánosságban
elmondható, hogy nagyon rutinos, tapasztalt, sokat merült
búvárokból állt a csapat. A merüléseket
fegyelmezetten hajtottuk végre, egyedül talán
csapatunk egyik hölgy tagja próbált meg mindig
kicsit lejjebb merülni a többieknél a „cápalátás”
reményében. A víz hõmérséklete
nagyon kellemes volt, így akár egy órát,
vagy ennél többet is el lehetett tölteni a víz
alatt.
Hajnalban Small Gota zátonynál kötöttünk ki és itt már megismertük (újra átéltük) a zodiákos merülések elõnyeit-hátrányait. A csónakba való bejutás nem mindig egyszerû, viszont a kiszállás már sokkal könnyebb. Visszafelé pedig – ha lehetett – inkább úsztunk, mint hogy be kelljen mászni a Zodiákba. Az egy hét során szinte mindig visszaúsztunk a hajóhoz, nem igen fordult elõ, hogy a csónakkal hozattuk ki magunkat. (Kell a sport is!) Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy szinte alig volt áramlás. Ez elõnyös volt az úszás szempontjából, viszont cápát talán emiatt kevesebbet láttunk. Ez a merülohely ilyen szempontból kivétel volt. Itt mindjárt a merülés elején találkoztunk egy 1,5 m szirtcápával, barrakuda rajjal, valamint teknõssel. Igaz, ezekhez a találkozásokhoz már 32 méteres mélységbe kellett merülni.
Small Gotáról áthajóztunk a Big Gota zátonyhoz és útközben találkoztunk kedvenc állatainkkal, a nekünk is nevet adó a delfinekkel. Sokáig úsztak a hajónk mellett, idõnként ki-ki ugrálva játszadozva. Szokás szerint hatalmas élmény volt! Mindenki lógott a korlátokon, füttyögött, fényképezett, filmezett. Késõbb felfedeztük, hogy még egy potyautasunk (képünk alább) is akadt egy tengeri madárka személyében, aki láthatóan jól érezte magát a hajó felsõ fedélzetén… Az éjszakát az Abu Basala zátonynál töltöttük. Itt volt lehetõség éjszakai merülésre. Sokan nem vállalkoztak… Fogalmazhatok inkább úgy, Bayer Józsi és én merültünk. Józsinak ez volt az elsõ vörös-tengeri éjszakai merülése, és a premier nagyon jól sikeredett.
A reggel elsõ napsugarai már a St. John’s zátony legszebb szirtjénél, Habili Ali-nál értek bennünket. Talán ez volt a túra merüléseinek a csúcspontja. Itt láttuk a legtöbb cápát, kicsit nagyot, hatalmas sebhelyekkel tarkítottat… (Kollár Ati meg is simogatott egy kisebb példányt. !?!?? ) Láttunk mantát, barrakudát, hatalmas tonhalakat. Szóval ez volt az élõvilág szempontjából a leggazdagabb merülõhely az út során. Ezen a helyen kettõt merültünk, majd ebéd után tovább hajóztunk a Dangerous zátonyhoz. Hatalmas tengeri üregekben merültünk, amelyeket gazdagon benõttek az ezerszínû szivacsok. Az üregekbõl kiúszva pedig másik kedvenc halunkkal találkoztunk, a Napoleonokkal. Az asztallap méretû, barátságos óriások már mintha vártak volna minket. Kíváncsian úsztak körbe csoportunkat és „forgatták” érdekes szemeiket. Másnap reggel a Habili Gafar zátonynál ébredtünk, pontosabban ébredtünk az eligazításra szólító harang szavára. Ez a zátony teljes egészében víz alatti, a teteje kb. 4 m-el van a vízszint alatt. Úgy reméltük, hogy az elõzõ naphoz hasonlóan itt is gazdag élõvilággal találkozunk, de ezúttal csalatkoznunk kellett. No, azért így is nagyon szép kora reggeli merülésben volt részünk. Délelõtt Um Aruk víz alatti korall oszlopai következtek, rengeteg hallal. Csodálatos merülõhely, egy igazi labirintus, melyben könnyen el lehet tévedni a rengeteg oszlop között. A leszakadáshoz közelebb úszó társaink cápákat is felfedezni véltek, amint azok az oszlopok elõtt õrjáratoztak. Ennél a merülésnél Lórit újabb sokkhatás érte, mert a frissen (szervizben) szervizelt légzõautomatájának második lépcsõje vizet adott, így a merülést az oktopuszával fejezte be. A hajón gyors hibamegállapítás, a membrán elrepedt. Így a tartalék légzoautomata második lépcsõje is felhasználásra került. (Nem hoztam, hiába!) Nem lehet azt mondani, hogy Lóri ezúttal túl szerencsés volt, pedig nagyon alaposan felkészült a túrára. Délután Um Kararim (St. John’s cave) következett. Ez egy nagyon szép tágas barlang rendszer, amelyben – szintén – el lehet tévedni. Azonban a merülés azért nem kockázatos, mert számos helyen a mennyezet nyitott. Így ha valaki nagyon eltévedne, akkor a felszínre emelkedve tud tájékozódni. No ez velem és merülopárommal is így történt. Már vagy 20 perce úszkáltunk egyik járatból a másikba, csak nem akartunk a labirintusból kijutni. Lóri jelezte, hogy valami nincs rendben. Megálltunk, rendbe hoztuk a légzésünket, levegõnk volt még bõven, majd felszínre emelkedtünk. Nézelodtünk, tájékozódtunk, majd vissza merültünk és rövidesen ráleltünk a kijáratra is. Nem volt ez egy problémás-, sõt nem vészhelyzet, de azért jó volt a nyílt részre kiúszni… Meg kell emlékezni a hajó szakácsáról, – a hajó személyzetének nagyon fontos tagja – aki minden nap ízletes és változatos étkekkel kápráztatta el az éhes búvárokat és emellett õ volt a hajó mókamestere is. Az esték általában, szolid iszogatással, beszélgetéssel, videózással teltek, mígnem elérkezett a túra utolsó elõtti napja. Ezen az estén a személyzet – amely mindvégig segítõkész és barátságos volt – elérkezettnek látta az idõt egy kis mulatozásra.
Ismét elõkerültek az üvegek, volt zene, tánc, móka és kacagás. A prímet persze szakácsunk, Mahmud vitte. A kb. 50 kilós testsúlyával kihívta Zolikát – aki 120 kiló – szkander partira. Persze az eredmény nem lehetett kétséges… Szóval jót mulattunk!
Az éjszakát ismét Satayán töltöttük abban a reményben, hogy reggel megérkezik az itt élõ több száz egyedbõl álló delfinek egyik csapata, akikkel – szerencsés esetben – együtt úszhatunk. Alig kelt fel a nap, a látóhatáron felfedeztük az elsõ delfin uszonyokat. Szerencsére az öbölben rajtunk kívül csak két hajó horgonyzott, így volt esélyünk közelebbrõl megcsodálni kedvenc állatainkat.
Nagyon gyorsan közeledtek, mindenki ott toporgott a hátsó fedélzeten ABC felszerelésben, majd amint általunk elérhetõ távolságban voltak – legalább is mi úgy gondoltuk – mindenki a vízbe ugrált. Úsztunk, csak úsztunk akinek szerencséje volt az pont a csapat közepében találta magát. Kb. 50-70 palackorrú delfinbõl állt a csapat, több nõstény a borját szoptatva úszott tova. Az úszók nagy része persze lemaradt, de néhányan kitartottak – velem együtt – és tovább követtük õket. Ennek meg is lett az eredménye, mert egy idõ után, szinte varázsütésre megfordultak egyenesen felénk, felém úsztak. Határtalan öröm és leírhatatlan érzés kerített hatalmába, amikor szinte érintésnyire úszott el körülöttem az egész csapat. Ez volt számomra a túra megkoronázása…
Az utolsó napra még egy merülés maradt Claudionál, majd a felszerelések elmosása, szárítása és a csomagolása. Közös fénykép a személyzettel, akikre nem lehetett panaszunk…
Még sötét volt, de már mindenki ott
toporgott a fedélzeten a buszt várva. Aggódtunk,
mert 6 órára ígérték a buszt,
de fél 7 kor még nem volt sehol, s nekünk 13
órára pedig a reptéren kellett lennünk.
Végül 7 órakor indultunk el. Sofõrünk
elemében volt, mert bár jól haladtunk számos
veszélyes szituációba belement. A pihenõ
elõtt versenyezni kezdett egy másik társaság
buszával… Szerencsére eljött a gépkocsivezetõ-váltás
ideje, így épp bõrrel megúsztuk…
Idõben kiértünk a repülõtérre
ahol elbúcsúztunk Hany-tól, aki mindvégig
nagyon jó túra- és merülésvezetõ
volt. Összegzésként
talán annyit, hogy bár a hajó lehetett volna
jobb is, mégis a túra egésze, a hangulat
és a merülések mindenért kárpótoltak.
Remélem nem csak én érzem így… |
||||||||||||||||||||||
