TÚRA
* * * „Félig”
DELFIN túra az Adrián… Magyarázatot igényel a „félig DELFIN túra” kifejezés.Nos azért félig, mivel igaz, hogy négyen szakosztály tagok részt vettünk a túrán, s így a túra „létszámszabályainak eleget tettünk”, azonban a DELFIN 1977-ben (!) elfogadott és 1992-ben megerösített „Túra és Merülési Szabályzat”-ában foglaltaktól eltéröen nyilvánosan, szakosztályi ülésen nem jelentettük be a merülés sorozatot… Az Adriára, Pag-szigetére augusztus 22-én, hétfön indultunk több búvárbarátunkkal – összesen 10 búvárból állt a csoportunk – a Blue Bay Búvárbázisra. Az elözetes merülési terveinkben roncsmerülés(ek), a horvátországi merülési szabályokat figyelembe vevö sürített levegövel végrehajtható mélymerülések (is) szerepeltek. Az indulás meglehetösen hangulatromboló volt: ömlött az esö, hüvös volt, s ezt az idöjárást a Meteorológiai Intézet biztató elörejelzése sem tudott ellensúlyozni. A horvát autópályákon járva igaz elállt az esö, de a 15, söt 10 Celsius fokos hömérsékleti adatok nem bíztattak sok jóval. Azután egyszer feltünt a nagy és szép kék víz, az Adria, melynek sima – majdnem „vasalt” vize – reményeket ébresztett… A Blue Bay Búvárbázison udvariasan és kedvesen fogadtak csoportunkat, az elözetes egyeztetések, szállás, felszerelése elhelyezés minden szervezetten, rendezetten történt, ami az idöközben elö-elö bukkanó napsugarakkal együtt újabb biztatást jelentettek… Kedden kezdtük a merüléseket a bázis gyors hajójával, s az elözetes kellemes benyomások a merülések szervezése, végrehajtása során tovább erösödtek… S az idö is mintha segíteni akarta volna a kellemes víz alatti felfedezéseink sikerét: az elsö merülö naptól a szombati távozásig nem volt szél, többnyire sütött a nap, meleg volt, s ami nem lényegtelen, sima tengeren közelítettük meg a közeli-távoli merülöhelyeket. Általános tapasztalatunk szerint mindenütt jó volt a látótávolság, viszont a víz viszonylag „friss” volt, s a hö határ úgy 14-18 méter mélységben volt. Merültünk szép és még szebb falakat, kanyont, tengeri barlangot, víz alatti kúpokat és felszín felé emelkedö szirteket és zátonyokat. Az érdekes és szép merülések során három „különleges” merülésben is részünk volt. Felkerestük a régmúltban elsüllyedt Rózsa-roncsot. Nos erröl a régi, málló félben lévö fahajóroncsról a legkülönbözöbb véleményeket hallottunk még itthon. Vannak, akik „leszólják”, mert valóban hatalmas pusztítást vitt végbe a hajdan fából készült hajón a tenger, s a fát pusztító baktériumok, s napjainkra döntö többségében a váz és a fém alkatrészek, szerelvények szerkezetek képezik a látnivalót. Ezzel szemben a roncsok, roncsmerülések iránt fogékony, s e területen jártas búvárok szívét biztosan megdobogtatja a mélyben kibontakozó omladozó hajóváz, szerkezet. Igen, ilyen egy régi fahajó roncsa… Egy „szépséghibája” van azonban a roncsnak: 40 és 50 méter között helyezkedik el, tehát sürített levögövel csak néhány méterrel a roncs felett lebegve veheti szemügyre az érdeklödö. A roncs mellett lévö érdekes és szép zátony viszont további élménygyüjtést tesz lehetövé. A másik „különlegesség” egy a bázistól meglehetösen távol, a Dolin-szigetnél lévö kisebb, mintegy 20 méter hosszúságú, nem túl régen elsüllyedt halászhajó roncsa volt. A 28-40 méter mélységben lévö roncshoz „kékben”, kötél mentén merültünk le. A hajdan volt hajó meglehetösen jó állapotban van, az elsüllyedéskor mindössze a hátsó része sérült meg. A hajó épségét jól jellemzi, hogy volt közülünk, aki nem tudott a külsö kormányállásban még meglévö kormánykerék csábításának ellenállni, és egy-két percre búvárkormányossá vált. A tenger már befogadta, birtokba vette, részének tekinti az egykor emberkéz alkotta szerkezetet: megtelepedtek rajta, de még nem borították be teljesen a helytüllö élölények. A roncs legszebb, legmegkapóbb és leglátványosabb része is az élövilághoz kapcsolódik ami egyúttal érdekes, talán fura grimasza is az életnek, halálnak. Az egykor volt „halpusztító” ma felmérhetetlen mennyiségü, kisebb, nagyobb és még nagyobb halnak ad otthont. A néhány centiméterestöl az akár fél méter körüli halak akkora rajokat képeznek, hogy a roncs egyes részeit eltakarják a szemlélödö elöl, felhöket, összefüggö falakat alkotva. A roncs élövilágának gazdagsága miatt valójában felesleges idézöjelbe tenni, a különlegesség szót… A harmadik „különlegesség” esetében is felesleges lehet az idézöjel: egy szintén a bázistól távol lévö merülöhelyen (U Valska Vera) egy néhány éve felfedezett és a közel múltban búvárrégészek által feltárt amfora mezö mellett-felett merültünk. A Kr.e. 200-100 körüli évekböl származó nagyméretü, döntö többségében ép amforák köré-fölé egy vasketrecet állítottak, ezáltal biztosítván, hogy a „mindent a szemnek, de semmit a kéznek” elve a gyakorlatban, s akár hosszabb távon is érvényesüljön. A viszonylag nagyszámú amforáról a régészek eltávolították az idök folyamán rárakodott üledéket, így ma a terjedelmes korsók szabadon, egymás mellett, egymáson hevernek a fenéken. S merültünk még… Együtt, csoportban, biztonságosan – szerintünk – rendezetten és jó hangulatban, s ami nem utolsó dolog, az eredeti merülési céljainkat megvalósítotva, s sok szép és érdekes élménnyel, tapasztalattal gazdagodva tértünk haza…
* * * Túrabeszámoló Elözmények Biztosan minden túraszervezö szembesült azzal, hogy még a „legegyszerübb” túra elökészítése is sok gonddal jár. Egy távolabbi merülöhelyekhez tervezett út még több problémát jelent. Szakosztályunk 2005. öszi, a Vörös-tengerhez szervezett útjánál azonban a szokásos szervezési nehézségek, mintha fokozottan jelentkeztek volna… A kellö idöben elkezdett szervezés ellenére valahogy az idöpont, a helyszín, a résztvevök, az utazásszervezö nem akart összeállni… Végül szeptember elejére kiderült a DELIN-böl mindössze hárman Garamvölgyi Csaba, Kollár K. Attila, Schreiner Lóránt – éppen a Szakosztály Túra- és merülési Szabályzatában elöírt legkisebb létszám – és néhány barátunk, családtagunk vesz részt az „északi szafarin”… Az
indulás elött, vagy 10 nappal az utunkat szervezö
IGUANA Utazási Iroda jelezte, hogy egy kellemes meglepetéssel
szolgál: nem a korábbi túrákról
ismert SEA RAY nevü hajóval lesz egy hétig
a lakóhelyünk, hanem egy néhány hete,
a teljes felújítás, átépítés
után vízre bocsátott 30 méteres, magasabb
kategóriájú – magyarul több csillagos
– vízi jármü. (A Világhálón
küldött képek igen kecsegtetöek voltak:
hatalmas fedélzet, nagyon szép szalon, tágas
kabinok, nem emeletes ágyakkal, zuhanyozóval, saját
hütövel felszerelve, stb. Persze az egyszeri, de gyakorlott
búvárutazó a fotográifákat
némileg bizalmatlanul szemléli, mert más
a kép, s más a valóság…) Az
indulás elött néhány nappal újabb
kedvezö hírrel jelentkezett az utaztató: azt
ajánlotta, hogy változatlan feltételekkel
– szervezési okokból – az északi
túrát egy „mély délire”
cseréljük fel… Nem sokat gondolkodtunk, hogy
elfogadjuk a javaslatot… Október 12. szerda S
eljött az indulás napja, volt repülö, nem
sztrájkolt a légikikötö személyzete,
„sima” volt a fedélzetre jutás, ahol
sok-sok a Vörös-tengerhez igyekvö magyarbúvárral
együtt elindultunk az újabb víz alatti felfedezések
felé… Október 13. csütörtök A kora reggeli indulás némileg csúszik: várjuk a hajó kifutását engedélyezö helyi fö-illetékes „szemléjét” és aláírását…
Elindultunk.
Próbáljuk magunkat, súlyunkat, felszerelésünket, „ismerkednek” az új merülöpárok. A merülés elsö 10-15 perce – a kellemes, 28 Celsius fok hömérsékletü vízen kívül semmi extra érdekességgel nem szolgál. Majd egy szirt mögött eltünik egy valaha volt szafarihajó 25-30 méter hosszúságú roncsa. A fából készült hajó teste szinte teljesen ép, viszont a felépítményt, a korlátokat, az árbocokat minta lebontották volna. (Ezek egy része a hajó mellett hever, a mintegy 12-13 méter mélységü homokos fenéken.) A hajó fedélzetén sötét nyílások tátongnak, a testbe vezetö egykori lejáratok. Benézünk, bevilágítunk: az egyiken a lakótérbe lehetett lejutni, a másik a raktérbe, a harmadik a gépházba vezetett… Részletesen mindent végig nézünk, majd a felépítmény a fenéken lévö roncsai között a helyi élövilág lakóit vizsgáljuk. Három terjedelmes Picassó-hal köröz egymáshoz közel… Helyi merülésvezetönk, régi ismerösünk Hani Rashad Adly jelzi, ideje visszaindulnunk… Egy nyugodt, kellemes és érdekes merüléssel indult a túra. Az aznapi második merülést Shaab Sharm-nál hajtottuk végre. A mélybe nyúló fal, a plató gazdag élövilága, a koráll oszlopok szépsége a Vörös-tenger sokszínü arcát mutatta e helyen is… Majd elindultunk délre, a St. John’s zátonyig (zátonyokig) tartó hosszú, 12 órás, éjszakai is tartó útra. A víz viszonylag nyugodt volt, bár némi északi szél kísért egész túránk alatt. Harminc méter hosszúságú hajónk kitartóan szelte a habokat, s lassan a nap a „szokásos” vöröses-narancsos fényjátéka mellett lebukott a látóhatár mögött.
S haladtunk délre. (Reggel tudtuk csak meg, hogy az éjszaka kiemelt veszélyt tartogatott: a hajót hosszú órákon keresztül szakosztályvezetönk, Garamvölgyi Csaba, a néhány éve az Adrián hajózó Aquarius búvár-motoroshajó kapitánya vezette… Ez itt a vicc helye volt… Csaba az egész úton gyakran tünt fel a kormányosi állásban… Nosztalgiája érthetö…) Október 14. péntek Megérkeztünk
a fö úti célunkhoz, a St. John’s zátonyokhoz.
Az elsö merülés során lebegünk a kékségben. Gazdag és változatos korallok által borított fal, mely mellett-között a Vörös-tenger számtalan jellegzetes színes, vagy ezüstös hala éli megszokott életét: szemlélödnek, rejtözködnek, táplálkoznak, vadásznak, s vadászzsákmánnyá válnak … 25-30 méter mélységben úszunk, amikor alattunk mintegy 10 méterrel egy hatalmas fekete árny jelenik meg. Egy manta. Nyugodtan úszik, lejjebb süllyedünk, de ördögrájánk – miért ördög ez a békés lény? – nem tervez ismerkedést. Lassan, de biztosan halad, kilátásunk sincs, hogy utolérjük… Fehér hasán szép számmal kapaszkodnak potyautasai, a bojtorjánhalak… Néhány perc múlva újabb sötét árny. Ezúttal egy karcsú, fürge test, fehér hátúszóval. A két, két és fél méter hosszúságú szirti cápa cirkálva úszik el, ügyet sem vetve csoportunkra. Újabb néhány perc múlva egy ezüstös, nagyobb testü barrakudákból álló csoporttal találkozunk. Ök tán a legtürelmesebbek: közel engednek magukhoz, majd arrébb úsznak – sietség nélkül – s újra rajjá állnak össze. Ez a folyamat megismétlödik kétszer háromszor, majd ezeket az érdekes halaktól is elbúcsúzunk, megkeressük hajónkat, s a nem túl kényelmes létrán kisebb-nagyobb nyögések közepette a fedélzetre mászunk. A merülés kiértékelésen megállapítjuk: szerencsések vagyunk, szépen, és kellemesen köszöntött bennünket a déli Vörös-tenger élövilága… Délután átállunk a Big Gotta zátonyhoz. A szirt nagy, érdekes üregeibe beúszunk, a számos átjáró, ki- és bejárat vonzza a tengeri zárt tereket felfedezni vágyókat. Rájákkal, kisebb és nagyobb murénákkal, Napoleonhalakkal találkozunk…
Az éjszakai merülésre a társaság kissé elfáradt. Ennek ellenére csoportunk párban, kisebb csoportokban az éjszakára alkalmi kikötövé vált szírt mellett lemerül a sötét, nyugodt vízbe. A látvány igen megkapó. Megszámlálhatatlan mennyiségü kék hal nyüzsög a vízben. Szinte „forr” a tenger alja, kis és nagy, egyedülálló és csoportokban cirkáló halak tömegét világítják meg lámpáink fénysugarai… (Találkoztunk más érdekességgel is. Nevezetesen a kivilágítatlan éjszakai búvár jelenségével. Megdöbbentö volt, hogy számos, más hajóról merülö búvár, búvár csoport tagjai nem használtak lámpát. Mondjuk egy 10 fös (!!!) csoport, ahol a fele búvárnak nem volt bekapcsolt lámpája. Lehet persze, hogy nem is volt lámpájuk. Söt, láttunk merülöpárt lámpa – bekapcsolt lámpa – nélkül! Vitathatatlan, hogy a számtalan, a zátony mellett horgonyzó kivilágított hajóról fény szürödött a víz alá, de akkor is… Ezzel a kockázatos és veszélyes „jelenséggel” minden éjszakai merülés alkalmával találkoztunk. Csoportunk tagjai meglepödtek, megdöbbentek. Jogosan.)
Október 15. szombat A reggeli – egyesek szerint hajnali – és a délelötti merülés helyszíne a szép és érdekes Small Gotta zátony. A „small” némileg relatív kategória, ha például a páratlanul szép Small Habili-hoz viszonyítjuk. A zátonyt 20 méter mélységben, vagy a felett a megfelelö egyéni levegöfogyasztású búvárok számára körbe úszható, annak ellenére, hogy itt mindig van áramlás. A szírt északi „csücske” tereli el a vízfolyamát, tehát bármerröl indul a búvár a fél utat áramlással szemben teszi meg. Megkapó látvány a legészakibb pont: itt mindig nagyobb halrajok, csoportok „állnak” szembe az áramlással. A második merülés alkalmával csoportunk több tagja egy termetes fehérfoltos úszójú szirtcápa látványát élvezhette…
A délutánt és az éjszakát az Umm Erg zátonynál töltöttük. A délutáni merülésre párokba indultunk. A merülöhely – ez is – igen érdekes (s sajnos egyre népszerübb, ebben az évben lényegesen több szafarihajóval találkoztunk, mint egy évvel korábban). A szirt déli fala teljesen puszta, valamikor robbantással halásztak (?) e helyen, s a korallok szinte teljesen elpusztultak. Ezzel szemben a dél-keleti részen egy koralloszlop erdöben bolyonghat a víz alatti felfedezö. A felmagasodó – szárazföldi hasonlattal élve – koralltük páratlanul gazdag és színpompás élövilága rabul ejtheti az itt merülöt. A fenéken ráják, az üregekben murénák, s a „tük” között nagyobb halak, magányosan, csoportokban. Találkoztunk barrakudákkal, fiatal, világos színü Napóleon halakkal is. A „koralltü-erdöt” elhagyva, a zátonyt követve enyhébb-erösebb szembeáramlásban úszva érdekes és változatos tagoltságú fal mellett vezet az út… A kopár rész is szolgál érdekességgel: picike fekete-fehér halak tömegei lebegnek a megcsonkított sziklák felett. További érdekesség a déli oldalon több, nagyobb szirt, de a levegökészlet véges, még ha a búvár egyre ritkábban, s kisebbet is „kortyol” belöle…
A csoportunkból éjszakai merülésre vállalkozó két búvár (Schereiner Lóránt és Garamvölgyi Csaba) alig 8 méteres mélységben egy alvó cápát látott… Október 16. Vasárnap A hajnali napsugár – talán a legszebb merülöhelyen – a Small Habili-nél érte csoportunkat. A 3-5 méterre a víz felszíne alá felnyúló picike „ékszerdoboznál” már négy hajó horgonyzott, így egymás után, összekötve lehetett csak megállni. A hullámzó vízben – számítva az áramlásra is – közelítettük meg kisebb csoportokban a zátonyt. A keleti oldal felé indulva, enyhe áramlással szembe úszva, az elözetes elgondoláshoz képest egyszerübben jutottunk el a kék mélységbe zuhanó, szinte függöleges falú zátonyhoz. A búvár e helyen könnyen zavarba jöhet. Mit tegyen? Nézze a páratlanul gazdag falat, a cikázó kisebb-nagyobb színes korallhalakban gyönyörködve, vagy kémlelje a kékséget a távolban és mélyben, hogy mikor bukkan fel valami „nagy és izgalmas”? Ússzon 10-15 méter mélységben, s akkor háromszor, négyszer megkerülheti a kis szirtet, vagy engedjen a kísértésnek, s merüljön a megengedett 30-40 méter közelébe, így viszont levegökészlete a kerülések számának szigorú határt szab? Mindenki tudása, biztonsága, s „vérmérséklete” szerint járjon el! Persze van olyan megoldás is, amikor a körbeúszások száma, s a mélység iránti vágy egészséges egyensúlyba kerül(het) … Sajnos idén semmi „igazán naggyal” nem találkoztunk itt. Lehet, hogy még korán volt, s a cápák, manták még nem érték el idáig? Ki tudja… Mindenesetre a túra egyik legszebb merülése volt…
A Small Habilivel búcsuztunk St. John’s zátonytól… A túra azonban sok érdekességgel még folytatódott… Útban észak felé a Paradise nevü merülöhelyen van a „délelötti” merülés. Amennyiben a zátonyt „önmagában” nézzük, úgy a névadók nem sokban túloztak: a legigényesebb tengerjárók is megtalálhatnak itt mindent, „mi szem-szájnak ingere”. Van itt fal, csodaszép élövilággal, „kis barlang(ok), melyek valójában tekintélyes méretüek, viszont könnyen járhatóak, a hófehér homok borította fenékböl kisebb-nagyobb koralltornyok emelkednek a felszín felé. A zátony délnyugati-nyugati oldalától nem túl nagy távolságban a kék mélybe süllyed hol lankásan, hol meredeken lejtö a fenék. Van itt áramlás – azoknak, akik kedvelik – s amennyiben a szerencse, pontosabban a zátony lakóinak kedve tartja, tekintélyes méretü Napoleon halakkal, murénákkal találkozhatunk, söt jó esélye van, hogy itt is a méltóságteljes manták lebegésében, vagy a cirkáló szirti cápák látványában gyönyörködhetünk. (E két utóbbi tengerlakóval – sajnos – a közel egyórás merülésünk alkalmával nem találkoztunk…) S kitartóan haladtunk északra. A délutáni merülés az eredeti tervek szerint számos roncs felkeresésére készülö csoportunk tagjait némileg kárpótolta. Miután a Ras Bananas „félszigetet” magunk mögött hagytuk, egy hosszú-hosszú víz alatti zátony mellett készültünk merülésre. Célunk a – tudomásunk szerint – kevésbé ismert Hadia roncsának felkeresése volt. (A szafari hajók nem szívesen állnak itt meg, a zátony veszélyes, különösen szélben. Néhány éve egy búvárhajót a zátonyra sodort a szél és az áramlás.)
A Hadia 1952-ben járt szerencsétlenül, eredetileg egy 60 méter körüli hosszúságú teherhajó volt. A különlegessége, hogy felfedezésekor – s természetesen napjainkban is – csak a hajó fele, hátsó fele van meg, ami a 30 méter mélységü, szinte teljesen egyenes (sima) homokos fenéken nyugszik. A helybeli búvárok hosszan keresték a hajó hiányzó részét, de eddig senki nem találta meg. A helyzet különlegessége az, hogy a környéken nincs lejtö, víz alatti árok, vagy leszakadás, ahová a roncs másik fele lecsúszhatott volna. Arról, hogy a hajót szét-vágták és kiemelték volna, arról senki nem tud. (Megjegyzésre érdemes, hogy egy ilyen akció a helyi halászok elött biztosan nem maradt volna titokban.) Tehát egy kevéssé ismert, érdekes, mondhatjuk azt is, hogy rejtélyes roncshoz készültünk. Hajónk kapitánya úgy dönt, hogy nem horgonyoz le ezen a helyen, így a merülö búvárok egy idöben szállnak a vízbe, s süllyednek alá a felfedezésre. A délutáni nap fénye laposabban, de számunkra kedvezö oldalról hatolt a víz alá. A roncs, pontosabban fél roncs igen megkapó képet mutatott. A hajdan volt rakományszállító tengeri munkás a bal oldalán nyugszik a homokos fenéken. A roncshoz mintegy 20 méteres mélységben közeledünk. A megmaradt rész viszonylag jó állapotban van: a korlátok, a felépítmények, árbocok, a kémény szinte épnek tünik, bár a több mint ötven évi víz alatt tartózkodás nyomai is jól látszik: nagy felületeket borít az élövilág helytülö egyedeinek különféle telepei. Élövilág. A hajó mellett egy hatalmas, sötét színü Napoleon halat pillantottunk meg. (Valószínüleg más is megfigyelte – esetleg olvasott róla – hogy e faj fiatal egyedei sokkal világosabb színüek, mint a nagyobb, idösebb példányok.) A hal a fajtársai között is hatalmas: hosszúsága biztosan meghaladja a két métert. Miután közelebb úszunk a korlátok „árnyékában” még két, szintén méretes fürész sügért fedezünk fel… Elöször a hajó „sérülése” felé vesszükük az irányt. A hajótestet, mintha egy fürész metszette volna el: szinte egyenes, a hossztengelyre meröleges „vágás” okozta sérülés tünik a szemünk elé. Feltárul a hajó belsö szerkezeti felépítése, kisebb-nagyobb belsö terei. (Beúszásra nem készültünk, így a kísértés ellenállunk.) A sérülés mellett elhaladva, a zátony felé nézö hajófenékhez érünk, melynek legmélyebb pontja 30 méter körül volt. Nem sokat idözünk a különösebb érdekességet nem jelentö (?!) fenék felöli oldalon, inkább felemelkedünk a roncs legmagasabb pontjára és visszasüllyedünk az egykori fedélzetet vizsgálva. Kisebb-nagyobb halak, egyedül és csapatban, számtalan, a vörös-tengeri roncsoknál szokásos, tekintélyes méretü tüzhal figyeli felfedezö utunkat…Az idö gyorsan elszalad egy roncs környezetében. A függölegesen álló hátsó fedélzeten, a tat közelében néhány benézésére-bevilágításra alkalmas, könnyen beúszható nyílás „kínálgatja” magát. Egy hajdan volt „ajtón” beúsztunk, s egy két „vasgerenda” alatt átcsúszva ismét a külsö oldalon vagyunk. A merülésre tervezett idönk a vége felé közeledik. Megkeressük a le – ezúttal fel – vezetö kötelet, melyen már elöttünk más merülöpárok elindultak a felszín felé. Lassú emelkedés, a biztonsági megálló (egyeseknek a „figyelmes” búvárkomputerük jóvoltából kötelezö megálló), majd újra a délutáni napsütésben úszunk a közelben várakozó hajónkhoz. Találkoztunk a Hadával, „megmutatta” magát, de messze nem ismertük meg… Találkozunk, ismerkedünk még vele valamikor? (A Napóleon hal az igazán hatalmas volt…)
Az estét, az éjszakát a Sataya zátonynál töltöttük. Csoportunkból mindössze ketten (Csaba és Lóri) vállalkoztak éjszakai merülésre.
A közel 50 perces merülés – szerintük – jó levezetése volt a napnak, s – még – jobb étvágyat csinált a böséges vacsorához…
Október 17. hétfö A reggeli elötti (tehát hajnali) merülés a közel Hamata magasságában lévö Claudio nevü zátonynál. A merülöhely érdekessége, hogy a zátony „belsejét” számos kisebb-nagyobb barlang, üreg, folyosó szabdalja szét, s kínálja a zárt, félig zárt terek élövilágának, érdekes és megkapó formáinak, s nem utolsós sorban sajátos fényjátékainak felfedezésének lehetöségét… Nagyon szép – közel – egy órát töltünk el a víz alatt…
S hajónk „szembe” szélben szeli a hullámokat. Idönként a part közelinek tünik, néha delfinek jelennek meg, söt egyszer egy levegözö teknöst is megpillanthattunk. (Föleg azoknak adattak meg ezek az élmények, akik nem az álmok birodalmába merülve vészelték át a hosszabb hajózást. Csaba és a hajó kormánykereke ismét hosszabb idöre egymásra találtak…)
Big Abu Galawa. Ez az egy nagyobb, s több kisebb zátonyból álló merülöhely – egyik – érdekessége egy kisebb zátonyra futott tolóhajó, melynek orra a kissé a víz alatt lévö szirt fölé nyúlik. Valójában szerencse, hogy a merüléseknek nem adunk nevet. Amennyiben mégis így lenne, nos akkor az elnevezésben a szégyenkezés, szégyen szónak is szerepelnie kellene. Történt ugyanis az, hogy a csoportunkat vezetö merülöpárnak a két idösebb búvároktató (Csaba és Attila, KKA) vállalkozott. A merülés útvonala látszólag egyszerü volt: horgonyzó hajónktól nem túl távol lévö víz alatti szirtet kellet elérnünk, majd a falat követve jutottunk – volna – a roncshoz, ezután egy másik – kicsit távolabbi – zátonyt megkerülve úsztunk – volna – a „fö” zátonyhoz, majd amellett vissza a hajóhoz. A leírt útvonal a valóságban sokkal egyszerübbnek tünt. Indulás elött még Csaba viccelödött: „Szép lenne, ha eltévednénk…” Nos, mint utóbb kiderült, nem szabad a víz alatti tájékozódással viccelni, a hullámokra az ördögöt festeni, mert meg lesz a büntetés… Elindultunk. A víz erösen hullámzott, s a 10-15 méteres mélységben az ellentétes irányból egy igen gyenge áramlás volt. Úsztunk a megadott irányba. Találtunk néhány szép és érdekes víz alatti szirtet, melyeket megcsodáltunk. Majd folytattuk utunkat. Irányt mutatott – legalább is úgy gondoltuk – a csoportunkkal lévö másik, ritkábban merülö helyi merülésvezetöje által vezetett csoport. Szépséges szirt mellett úsztunk. Kitartóan. Már kevésbé volt izgalmas a pompás korallok, a színes halak látványa. Valahogy nem akartuk elérni a roncsot. Túl úsztunk volna rajta? Nem sikerült a megfelelö „egyeztetés” egy velünk szemben úszó csoporttal sem. (Igen, hát ugye alapvetö, hogy azok a jelzések, amit egyértelmünek tartunk, azok – valószínüleg – akkor lesznek érthetöek mások számára, ha elözetesen egyeztettük. Nos erröl a fontos igazságról ezúttal meg is meggyözödtünk. Persze ez a helymeghatározásban nem segített.) Szégyen, de hasznos, végsö megoldásként az ember a felszínre emelkedik, s úgy nézi be az irányt. Megtörtént. A felszínen a víz erösen hullámzott. Ezért a keresett víz alatti zátony nem látszott a felszínröl sem, viszont a távolságból arra következtettem (KKA), hogy a szélsö zátony mellett vagyunk. Tehát elkerültük a közeli roncsos zátonyt … Követtük a távoli szirtet falát, megtaláltuk a mellettünk horgonyzó hajót, majd feltünt a MAZIN kötelei, feneke… Visszaérkeztünk, de a roncsnál nem jártunk… Zavartan kértünk elnézést a csoporttól… Azt mondták, nincs semmi baj… Mindenesetre – pestiesen szólva – égö volt… Nagyon… Szerencsére gyorsan felszedtük a horgonyt, s elindultunk Dahra Wadi Gemálhoz, az éjszakai pihenöhelyre…
A fenti kép csoportunk egyik tagjának - Bende Csabának - a 100-ik merülését, a helyi szokásoknak megfelelõen - liszttel, kechuppal, tojással, stb... - köszöntõ "házi ünnepségének" pillanatát örökíti meg. A „kihagyott” roncs miatt csoportunk nagyobbik fele éjszakai pármerüléssel kárpótolta magát. A hely közepesen érdekes volt…
Október 18. Kedd Az utolsó merülö napunk… A reggeli merülés helyszíne az elsö nap már felkeresett Saáb Sharm zátony egy másik, érdekes része volt. Egy kellemes, 30 méter körüli mélységü merülésünk volt, a „szokásos” szép és kellemes környezetben…
A
merüléseket Saáb Marsa Alam-nál fejeztük
be. Minden jó, ha a vége jó … Így
gondolták helyi merülés vezetöink. A zátony
északi – erösen hullámos oldalára
csónakkal vitték ki a csoportot. Ezen a részen
egy csodaszép korallkert rejt a 15-20 méter mélységü
víz…
Hajnalban csomagjainkkal a partra csónakázunk, majd „lendületes” buszút Hurghadáig … Kellemes meglepetés, hogy repülögépünk közel egy órával elöbb indul… Kora délután érkezünk a harmincfokos melegböl Budapestre… A levegö hüvös, de újra itthon vagyunk… (Garamvölgyi Csaba – Kollár K. Attila – Schreiner Lóránt; Merülhelyek vázlatai: Hani Rashad Adly; Fotók: Kollár Krisztián)
|
||||||||||||||||||||||
